2019. december 09.
Az idei évben lett rubindiplomás Dr. Horváth Kálmán professor emeritus. Szabadságharcos családból származik, a háború alatt járt egyetemre, egy véletlennek köszönhetően lett oktató 70 évvel ezelőtt, azt pedig egy nőnek köszönheti, hogy 62 évig segítette szaktudásával a bíróságok munkáját. Közben 4 doktori címet szerzett, és egy ötödiket (a jogit) csak azért nem, mert nem szeretett volna rektori hivatalvezető lenni.
Tóth Flóra interjúja
Tóth Flóra: Nagyon izgalmas a családi háttere, mesélne róla?
Horváth Kálmán: Egy 1848-as szabadságharcos még életben lévő egyetlen egyenes ági leszármazottja vagyok. A nagyapám még nem volt 18 éves, amikor tüzérhadnagynak nevezték ki. Részt vett egy császárellenes összeesküvésben, így börtönbüntetésre ítélték és a Rudolf trónörökös születésekor meghirdetett amnesztiának köszönhetően szabadult. Utána kilenc gyermeke született, mind a kilencet úgy keresztelte, hogy nevüket le lessen németre fordítani. Az édesapám volt a legfiatalabb. A kiegyezés után a nagyapámnak Nagykőrösön, ahol éltek, felajánlották, hogy legyen polgármester, de ő azt mondta, hogy ő nem haragszik a császárra, de semmilyen közhivatalt nem vállal, amíg Ferenc József az uralkodó. Ő szentesítette ugyanis a nyolc éves várbörtönben töltendő büntetését. Az ember nem választja meg a származását, de büszke vagyok az őseimre.
T. F.: Egy ilyen családban felnőni nem teher is?
H. K.: Én nem örököltem semmit a katonai élet szeretétből, sosem voltam katona, pedig ’44-ben 18 éves voltam. Kaptam egy fiktív egyetemi igazolást, hogy az egyetemi rohamszázad tagja vagyok, amivel aztán 28 razziát úsztam meg. Sosem harcoltam egy órát sem.
Arra nagyon büszke vagyok, hogy a családomban mindenki egyenes ember, ezt sem éreztem soha tehernek. Nem volt elvárás, de nemcsak nekem, mindkét testvéremnek egyetemi végzettsége lett. A szüleim egyébként erdélyi menekültek voltak, Makóra érkeztek világháborús vagonban, és később az iskoláztatásunk miatt költöztek Budapest mellé, Isaszegre.
T. F.: Miért pont a mérnöki pályát választotta?
H. K.: Gimnáziumban az osztály legjobb matekosa voltam, 3 gimnáziumba jártam, de nem a tanulmányi eredményeim miatt, csak a háborús idők késztettek erre. Esztergomban kezdtem, Gödöllőn folytattam és a kőbányai Szent László Gimnáziumban érettségiztem. Azt mondta az osztályfőnököm, hogy rám katedra vár… én meg kinevettem.
T. F.: Milyen volt akkor az egyetemi élet?
H. K.: 44 őszén volt olyan időszak, amikor minden nap légitámadás volt. Általában a hidakat támadták, ami elég közel volt az egyetemhez. Akkor lementünk az óvóhelyre. De időveszteség nélkül, ’48-ban abszolváltam. Diploma előtt dolgoztam 8 hónapot, akkor már szükség volt erre családi szempontból. Ezért diplomáztam ’49 februárban. A siófoki közúti híd építésénél helyezkedtem el, ott éltem meg a vállalat államosítását. Palatinusnak hívták, azért, mert eredetileg József főherceg volt a többségi tulajdonos. Egyetlen híd sem volt Siófokon, így azt építettük. Amikor épült a híd, minden ott készült, nem volt még hídgyár. A vasbetonszerelés során kifizették a napi 24 órámat. Kérdeztem az építésvezetőt, hogy ez mégis mit jelent. Mondta, hogy vacsora után is nézzek ki az építkezésre meg az esti szórakozás után is, majd legközelebb kora reggel. Akkoriban 5 olyan szórakozóhely volt Siófokon, ami hajnali 5-ig nyitva volt. Nagyon sokat tanultam a munkából, mert hiába képzett szakmunkások építették a hidat, ha valami kérdésük volt, hozzám fordultak, hiszen én voltam ott a mérnök. És ők nem várták meg, amíg megkérdezem a felettesemet vagy kinézem a szakirodalomból a választ. Rögtön döntenem kellett. Végig ott voltam a hídavatásig, aztán folytattam a munkát ugyanennél a vállalatnál, a 6-os út 1-es szakaszán. A hídépítés is és siókfoki munkahely sokkal kellemesebb volt.
A 6-os útnál, a 8 km-es munkaszakaszomon, mintegy 200.000 köbméter földmunka volt, 70 kubikossal dolgoztam, nem volt még a földmunka gépesítve, kordék voltak, amiket lovak húztak. A kubikosok alávágtak, hogy ne kelljen fejteni, és egyszer egy ember betemetett a föld és meghalt. Akkor lejött a földmunkás szakszervezet, a rendőrség, az ÁVO, kiderült, hogy mindenki aláírta, hogy nem lehet alávágni, erre azt mondták, hogy „mérnök úr, ha még egy ember meghal, akkor magát is elvisszük”.
T. F.: Hogyan került innen az egyetemre?
H. K.: Az egy véletlennek köszönhető. Jöttem a diplomámért a rektori a hivatalba, ahol összetalálkoztam akkori tanszékvezetővel, Oltay professzorral az akkori tanszékvezetővel. Ő azt mondta, hogy „Horváth úr, kapok május 1-re egy tanársegédi állást és nagyon megtisztelne, ha pályázna”. Ha negyed órával később megyek a diplomámért, akkor lehet, hogy ez nem történik meg. A helyettesének jelöltjei voltak, de ő mondta, hogy nekem felajánlotta ezt az állást. És akkor ez egy nagyon jól fizető állás volt, mert az 560 forintos fizetésemet 1200-ra egészítették ki tudományos pótlékkal, amikor 600 forint volt az átlagfizetés.
Oltay professzornak köszönhetem azt is, hogy 27 éves koromban adjunktus lettem. Azt mondta egyszer egy nógrádverőcei mérőgyakorlat végén, hogy „Horváth úr, olyan szívesen hagynám önre a tanszéket, kár, hogy ilyen fiatal”. De a dicsekvéseket ne vegye komolyan (nevet). Oltay professzor év múlva meghalt, és az 50-es évek közepén a párt teljesen átvette az irányítást. Én nem akartam politizálni. 1971-ben lettem csak docens, ’91-ben tanszékvezető, ’93-ban a tudományok doktora és ’94-ben professzor.
T. F.: És közben a geodézia jogi vonatkozásaival is foglalkozott. Hogyan talált rá erre a határterületre?
H. K.: Ez nagyon érdekes, „cherchez la famme” (keresd a nőt – a szerk.)! Udvaroltam egy hölgynek, még diákkoromból ismertem, majdnem gyerekkori barátság volt, és a Pest Megyei Bíróságon volt bírósági titkár. Ő mondta, hogy ebben a szakmában, a geodéziában alig van szakértő. Jó lenne, ha szakértőként segítenék a bíróságnak. Ráéreztem, hogy ezek a határterületek, mondhatni interdiszciplináris tudományok nincsenek eléggé kiművelve. És ezt is lehetett tudományos szinten űzni. Elég sok tulajdoni-, ingatlanhasználai- és birtokháborítási ügy volt. Felmerült bennem, hogy elvégezzem a jogi egyetemet is, de aztán egy kollégám felvetette, hogy akkor egész életemben rektori hivatalvezető lehetnék, mert oda olyan ember kell, aki a joghoz is ért. Ez nem tetszett annyira, és rájöttem, hogy bölcs tanácsot adott, úgyhogy az igazságügyi szakértői munkát megtartottam hobbinak, de minden ügyet komolyan vettem. Volt olyan, hogy nemcsak a szakmai részben győztem meg a bíróságot, hogy az ügyvédnek nincs igaza, hanem az ügy jogkövetkezményei tekintetében is. Akkor azt mondta ez az ügyvéd, hogy jobb ügyvéd lennék, mint szakértő. Mondtam neki, hogy ne sértegessen (nevet).
T. F.: De nemcsak ezzel a határterülettel foglalkozott, hanem a refrekcióval, vagyis fénytöréssel is, ami pedig a meteorológiához is kapcsolódik. Ez volt a fő kutatási területe. Hogyan talált rá?
H. K.: Rájöttem, hogy vannak olyan nagynevű, híres geodéták, akik komoly cikkeket írtak pl. a refrakció geometriájáról, ami egy teljes tévedés. Egy ausztrál professzor vizsgálta először a refrakció problémáját meteorológiai modellek alapján. És Magyarországon én kezdtem el ezzel foglalkozni. Az egyetemi doktori (dr. techn.) értekezésem kapcsán kerültem kapcsolatba először ezzel a témával. Utána ez képezte egész életem tudományos munkáját. A műszaki tudományos kandidátusi disszertációmat már ebből a témából írtam, és védtem meg, rekordszámú, kilenc bíráló előtt. A védésem ugyanis egy nagyon meleg nyári napra esett, és mivel az akadémikusok általában idős emberek, a kötelező hét helyett behívtak kilencet, hogy heten biztosan ott legyenek. Végül mind a kilencen ott voltak. Egy bíráló bizottsági tag összesen tizenegy kérdést tett fel a disszertációmmal kapcsolatban, ezekere két és fél órán át válaszoltam a 38 fokos melegben és 40%-os páratartalomban. Végül azt mondta, ő igennel szavaz, de a vitát folytatjuk. A bizottság kilenc igen szavazata után felmerült, hogy rögtön nagydoktorit kapok, de végül ez nem sikerült, ugyanis akkor még politikai szempontból is vizsgálták a jelölteket. De nem bánom, hogy így alakult.
Volt egy szocialista akadémiai szintű együttműködés a fénytörés meghatározására, ennek én voltam a magyar koordinátora. Ez oroszok szempontjából szupertitkos volt, ugyanis az interkontinentális rakéták irányításához kívánták felhasználni a kutatási eredményeket.
Aztán volt egy olyan törekvés, hogy „hallassuk a hangunkat külföldön”, így mentem előadást tartani egy nemzetközi konferenciára Németországba. Az egyetem fizette a repülőutat, de a konferencián való részvételt már nekem kellett volna, szóval a zsebünkbe kellett nyúlni, hogy hallják a hangunkat külföldön. Aztán az egyetemi könyvtár igazgatója felajánlotta, hogy ha minden előadás szeparátumát hazahozom, akkor a központi könyvtár kifizetik a részvételi díjat. A magánszállást nekem kellett fizetni. A konferencián egy amerikai tudós elnökölt, nekem szigorúan 15 percem volt. Az elnök nem volt megelégedve azzal, hogy nem angolul adok elő, hanem németül. De én még ahhoz a generációhoz tartozom, aki német nyelvben jártassabb és az előadásait és azon tartja. Kétszer is nekiálltam angolul tanulni, de azt mondták, hogy az életben nem kapok nyugati útlevelet, úgyhogy inkább nem erőltettem. Ezen a konferencián a kettővel utánam következő amerikai térképész haditengerész adomáit hallgattuk mintegy fél óráig, mert ezen az elnök jól szórakozott. Az előadásom után egy svéd kiküldött tudós felállt, hogy ők most tervezik a magassági hálózat kifejlesztését, és erre szeretnének engem is meghívni. De ehhez a hivatalos szervek nem járultak hozzá.
T. F.: Melyik részét élvezte a legjobban a munkának: a kutatást, az oktatást vagy a szakértői munkát?
H. K.: Ha elég pénzzel rendelkezem, úgy feltehetően elsősorban kutatással foglalkoztam volna. De utólag nem bánom, hogy így alakult. Nagyon szerettem az oktatást, de a vizsgán mindig szigorú voltam, nálam nem lehetett kettest kapni minimális tárgyi tudás nélkül.
T. F.: Köszönöm a beszélgetést.